1.fejezet
2.fejezet
3.fejezet
4.fejezet
5.fejezet
6.fejezet
7.fejezet
8.fejezet
9.fejezet

1. BULI


KILENCVENKILENC EGÉSZ KILENCTIZED SZÁZALÉKIG BIZTOS VOLTAM BENNE, hogy álmodom.

Az ok, amiért ennyire biztos voltam, először is az, hogy olyan gyönyörű, vakító napfényben sütkéreztem, amely sosem mutatkozik új lakhelyemen, az állandó szemerkélő, esős Forksban, Washingtonban. Másodszor pedig - Marie nagymamát láttam. Nagyi már hat éve meghalt, tehát ez is nyilvánvaló bizonyítéka volt az álom teóriámnak.

Nagyi nem sokat változott, arca ugyanúgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá. Bőre puha volt és ráncos, ezernyi apró redőbe fogva, mely lágyan simult csontozatához. Úgy nézett ki, mint egy fonnyadt kajszibarack, haja mégis sűrű fehér felhőként keretezte arcát.

Ajkainkon egy időben - az övé mint egy redős vonal - ugyanolyan meglepett mosoly táncolt. Egyértelmű volt, hogy ő sem számított a viszontlátásra.

Kérdéseket akartam feltenni neki, amelyből annyi volt - Mit keres itt az álmomban? Mit csinált az elmúlt hat évben? Papi rendben van-e, és egymásrátaláltak-e, bárhol legyenek is? -, de ő is szólásra nyitotta száját, amikor én, így inkább hagytam hadd kezdje ő. Ő is inkább hallgatott, így egyszerre nevettünk fel a szituáción.

„Bella!”

Nem nagyi szólított, így mindketten elfordultunk hogy lássuk, ki csatlakozik a mi kis újraegyesülésünkhöz. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, ki szólít; ezt a hangot bárhol, bármikor felismerném - és reagálnék rá akár ébren, akár álmomban... vagy halálomban. A hang, amelyért tűzön sétálnék át - vagy kevésbé drámaian fogalmazva, végig evickélném itt életem még a szűnni nem akaró hideg eső ellenére is.

Edward.

Annak ellenére, hogy mindig megborzongtam, amikor ránéztem - ébren vagy máshogy -, és tökéletesen biztos voltam benne, hogy álmodom, pánik tört rám, amint Edward a vakító napfényben sétált felénk.

Bepánikoltam, mert nagyinak fogalma sem volt róla, hogy egy vámpír a szerelmem - senki sem tudta -, és ötletem sem volt hogyan fogom neki megmagyarázni a napfény okozta táncoló ezernyi szivárványt, mintha kristályból vagy gyémántból faragták volna a testét.

Nos, talán feltűnt neked, hogy a barátom ragyog. Ez csak olyan dolog, amit a napfényben szokott csinálni. Ne aggódj emiatt...

De mit keres itt? Csakis azért élt Forksban, a legesősebb városban a világon, hogy világos nappal is kint lehessen anélkül, hogy felfedné családja titkát. Mégis itt volt és könnyedén lépdelt felém - legszebb angyal-arcú mosolyával -, mintha én lennék az egyetlen jelenlévő.

Abban a másodpercben azt kívántam, bárcsak ne lennék olyan kivétel, akin nem fog rejtélyes adottsága; általában hálát éreztem azért, hogy egyedül az én gondolataimban nem képes úgy olvasni, mint egy nyitott könyvben, de most azt kívántam bárcsak hallaná a fejemben üvöltő figyelmeztetést.

Aggódó pillantást vetettem nagyi felé, de már késő volt. Éppen akkor fordult vissza felém, és szemei pontosan olyan kétségbeesettek voltak, mint az enyémek.

Edward - továbbra is ragyogóan mosolyogva, melynek hatására úgy éreztem a szívem feldagad és a mellkasomon fog kirobbanni - átkarolta a vállamat és ránézett a nagymamámra.

Nagyi arckifejezése meglepett. Ahelyett hogy rémült lett volna, inkább félszegen tekintett rám, mintha szidásra számítana. A testtartása is furcsa volt - az egyik karját ügyetlenül, kinyújtva eltartotta magától,majd behajlította, a levegőt ölelve. Mintha olyan valakit ölelne, akit én nem láthatok...

És csak akkor, amikor jobban megnéztem a képet vettem észre, hogy aranyozott keret veszi körül nagymamámat. Értetlenkedve, emeltem fel szabad kezem, amely nem ölelte át Edward derekát, és próbáltam megérinteni. Ő pontosan tükrözte mozdulataimat. De ahol ujjainknak találkozniuk kellett volna, hideg üveg volt semmi más…

Ekkor álmom rémálommá vált.

Nem a nagyi volt.

Én voltam. Én voltam egy tükörben. Én — megöregedve, ráncosan, és fonnyadtan.

Edward mellettem állt, nem látszódva nem tükröződve, gyötrelmesen üdén és örökre tizenhét évesen.

Megcsókolta döbbent arcomat tökéletes ajkaival.

„Boldog születésnapot!” suttogta.

Hirtelen, kipattant szemekkel, zihálva ültem fel az ágyban. Otromba, szürke világosság, a jól ismert, felhőárnyékolta fény vette át álmom vakító napfényének helyét.

Csak egy álom, nyugtattam magam. Csak álmodtam. Vettem egy mély lélegzetet majd ismét nagyot ugrottam amikor kikapcsolt az ébresztő. Az órakijelző sarkában található kis naptár egyértelműen tájékoztatott, hogy ma szeptember 13-a van.

Csak egy álom, mégis vészjósló a maga módján. Ma van a születésnapom. Hivatalosan is tizennyolc éves lettem.

Már hónapok óta ettől a naptól rettegtem.

Egész nyáron át - a legboldogabb nyaramon, bárhol bárki másnak legboldogabb nyarán, és a Olympic Peninsula történelmének legesősebb nyarán át - kísértett alattomosan ez a dátum várva, hogy rám törhessen végre.

És most, hogy elérkezett az idő, sokkal rosszabb volt, mint vártam. Teljes valómban érzetem, hogy öregedtem. Minden nap öregszem, de ez más volt, rosszabb, kézzel fogható. Tizennyolc éves lettem.

Edward pedig sosem lesz annyi.

Ahogy fogmosás előtt belenéztem a tükörbe, majdhogynem meglepődtem, hogy tükörképem nem változott. Alaposan áttanulmányoztam magam fakó bőrömön ráncokat keresve. Az egyedüli gyűrődések a homlokomon voltak, melyekről tudtam, hogy azon nyomban eltűnnének, amint el tudnám lazítani magam. De képtelen voltam rá. Felvont, aggódó szemöldökeim alatt ott bújtak nyugtalan, barna szemeim.

Csak egy álom volt, emlékeztettem magam újra. Csak egy álom... de a legrosszabb rémálmom.

Kihagytam a reggelit, hogy olyan gyorsan kijuthassak a házból, ahogy csak lehet. Teljesen képtelen voltam azonban kijátszani apámat, így kénytelen voltam pár perc látszatörömet erőltetni magamra. Őszintén próbáltam örülni azoknak az ajándékoknak, amelyekről kifejezetten kértem, hogy ne vegye meg, de minden egyes alkalommal, amikor mosolyogtam, úgy éreztem, menten elbőgöm magam.  

Harciasan igyekeztem összeszedni magam, mialatt az iskola felé hajtottam. A nagyiról szóló álmot - nem tudok úgy gondolni rá, mint önmagamra - nehéz volt kiverni a fejemből. Kétségbeesés lett rajtam úrrá, egészen addig amíg be nem hajtottam a forksi középiskola mögötti parkolóba, és meg nem láttam Edwardot, amint mozdulatlanul nekidől metálezüst Volvojának, akárcsak egy elfeledett, pogány istenséget ábrázoló márvány szobor. Az álom őrá nem volt hatással. Ugyanúgy várt rám, ahogy eddig is tette minden nap.  

A kétségbeesést felváltotta a csodálat. Annak ellenére, hogy már fél éve voltam vele továbbra sem tudtam elhinni, hogy engem ért ez a kimondhatatlan szerencse.

Húga, Alice mellette állt, ő is rám várt.

Természetesen Edward és Alice nem álltak valódi rokonságban egymással (Forksban az a mese élt, hogy a Cullen testvéreket a szintén fiatal Dr. Carlisle Cullen és felesége Esme adoptálta), ám bőrük mégis pontosan ugyanolyan világos volt, szemeik egyformán arany színűek, az alattuk található sötét karikákkal együtt. Arcuk egyformán volt gyönyörű. Azok számára akik beavatottak voltak - mint én - ezek a hasonlatosságok árulták el valódi lényüket.

Alice-t látva, ahogy ott várakozik - gyémántként ragyogó homokszín szemei izgatott csillogásával és egy a kezében tartott ezüst színű dobozzal -, megdermedtem. Megmondtam Alice-nek hogy semmit, de semmit, sem ajándékokat, sem figyelmet, nem kérek születésnapomra. Kérésem láthatóan süket fülekre talált.

Bevágtam '53-as Chevy, ajtaját - rozsda szemcse zuhany potyogott a nedves aszfaltra -, és lassan feléjük sétáltam. Alice előre ugrott, hogy üdvözöljön, tündér arca valósággal ragyogott egyenes, fekete frizurája alatt.

„Boldog szülinapot, Bella!”

„Shh!” sziszegtem, miközben gyorsan körbekémleltem, nem hallotta-e meg esetleg valaki más is a parkolóban. Az utolsó dolog, amire vágytam az volt, hogy örömünnep törjön ki e lehangoló esemény alkalmából.

Rám se hederített. „Most akarod kinyitni az ajándékod, vagy inkább később?” kérdezte buzgón, ahogy elindultunk Edward felé.

„Semmi ajándék.” morogtam tiltakozva.

Végre valahára úgy tűnt, felismerte hangulatom. „OK... akkor később. Tetszett a fényképalbum, amit édesanyád küldött? És a fényképezőgép, amit Charlie vett neked?”

Felsóhajtottam. Hát persze hogy tudja, mik a születésnapi ajándékaim. Nem Edward az egyetlen családtag, akinek szokatlan képessége van. Alice rögtön "látta", hogy szüleim mit szándékoznak megvenni, amint elhatározták magukat.

„Igen. Klasszak.”

„Szerintem igazán kedves ötlet. Csak egyszer vagy végzős. Legjobb lesz, ha dokumentálod az élményeid.”

„Te hányszor is voltál végzős?”

„Az egész más.”

Odaértünk Edwardhoz, és ő kinyújtotta felém a kezét. Mohón kaptam utána egy pillanatra elfeledve rosszkedvemet. Bőre most is, mint mindig sima volt, kemény, és nagyon hideg. Gyengéden megszorította a kezemet. Belenéztem lágy, topáz szemeibe, és szívem azonnal nem túl gyengéd dobogásba kezdett. Amint meghallotta szívem rohanását, újra elmosolyodott.

Felemelte másik kezét, végig simított hűvös ujjával ajkamon, és megszólalt. „Szóval, ahogy megbeszéltük, tilos felköszöntenem téged, jól mondom?”

„Igen. Úgy van.” Sosem tudtam helyesen utánozni az ő tökéletes kiejtését. Ez olyan valami volt, amit csak egy korábbi század elején sajátíthatott el az ember.

„Csak ellenőriztem.” Beletúrt bronz színű, kócos hajába. „Meg is gondolhattad magad. Az emberek általában élvezik a születésnapokat és az ajándékokat.”

Alice felnevetett, hangja mint az ezüst szélharang. „Hát persze, hogy élvezni fogod. Mindenki kedves lesz ma hozzád, és hagyják, hogy tedd, amit csak akarsz, Bella. Mi a legrosszabb, ami megtörténhet?” Költői kérdésnek szánta.

„Az öregedés.” válaszoltam mellékesen, de hangom nem volt annyira közömbös, mint szerettem volna.

Mellettem Edward mosolya, egyenes vonallá keményedett.

„A tizennyolc nem is számít öregnek.” mondta Alice. „Nem várnak a nők általában a huszonkilencedik születésnapjukig azzal, hogy bedepizzenek?”

„Öregebb, mint Edward .” motyogtam.

Felsóhajtott.

„Gyakorlatilag.” mondta könnyedén. „Csak egyetlen évről van szó.”

Elgondolkodtam ... ha biztos lehetnék a jövőben, amit kívántam, hogy teljesül és örökre együtt lehetek Edwarddal, Alice-szel és a többi Cullennel (persze nem mint egy ráncos, öreg néni) ... akkor egy év ide vagy oda nem számítana. De Edward körme szakadtáig ellenzett minden olyan lehetőséget, amely engem átváltoztatna. Bármit, ami olyanná tenne, mint ő - amely engem is halhatatlanná tenne.

Patthelyzet, ahogy ő mondja.

Őszintén megvallva, nem igazán értettem Edward álláspontját. Mégis mi olyan nagyszerű a halandóságban? Vámpírnak lenni nem tűnt annyira rémes dolognak – legalábbis, ahogy Cullenék éltek.

„Mikor érsz oda a házhoz?” folytatta Alice témát váltva. Arckifejezését látva, pontosan olyan dologra készült, amely kifejezetten kerülendő volt.

„Nem is tudtam, hogy terveztem, hogy oda megyek.”

„Óh, légy már rugalmasabb, Bella.” Panaszolta. „Ugye, nem akarod elrontani az örömünket?”

„Azt hittem, az én születésnapom arról szól, hogy én mit akarok!”

„Iskola után elmegyek érte Charlie-hoz.” mondta Edward teljességgel figyelmen kívül hagyva engem.

„Dolgoznom kell.” ellenkeztem.

„A helyzet az, hogy nem kell,” mondta Alice durcásan. „Már szóltam Mrs. Newtonnak. Elcseréli a műszakod. Megkért, adjam át születésnapi jókívánságait.”

„Én-én akkor sem tudok menni.” hebegtem kétségbeesetten valami kifogás után kutatva. „Szóóóval, még nem néztem végig a Rómeó és Júliát.”

Alice fújt egyet. „Kívülről tudod a Rómeó és Júliát!”

„De Mr. Berty azt mondta, meg is kell néznünk filmen, hogy teljesen értékelni tudjuk azt a módot, ahogy maga Shakespeare elképzelte.”

Edward a szemeit forgatta.

„De már láttad a filmet.” vádaskodott Alice.

„De nem a '60-as években készült verziót. Mr. Berty azt mondja, az a legjobb.”

Alice könnyed mosolya végül lefagyott, majd rám meredt. „Csinálhatjuk ezt könnyebb és nehezebb módon is, Bella, vagy az egyik vagy a másik...”

Edward vágta félbe a fenyegetést. „Lazíts már, Alice. Ha Bella meg akarja nézni a filmet, akkor tegye. Ez az ő születésnapja.”
 
„Ahogy mondod.” tettem hozzá.

„Hét körül viszem majd,” folytatta.  „így még több időd is lesz a felkészülésre.”

Alice csilingelő nevetése hangzott fel újra. „Jól hangzik! Viszlát este, Bella! Jó móka lesz, meglátod!” Elvigyorodott - melynek hatására előtűnt tökéletes, ragyogó fogsora -, megpaskolta arcomat, majd ellibegett az első órájára, mielőtt egyáltalán szólni tudtam volna.

„Edward, kérlek.” kezdtem könyörögni, de hideg ujját ajkamhoz érintve elhallgattatott.

„Beszéljük meg ezt később. Elkésünk az óráról.”

Senki sem vette a fáradtságot, hogy figyelemmel kísérjen minket, amíg elfoglaltuk megszokott helyünket a terem hátsó felében (most már majdnem az összes óránk közös volt - egyszerűen hihetetlen milyen szívességekre voltak hajlandóak a női adminisztrátorok Edward puszta kérésére). Edward és én elég ideje voltunk már együtt ahhoz, hogy a rólunk terjengő pletykák elüljenek. Még Mike Newton sem lövellt többé felém rosszalló tekintetet, melynek eredményeképpen mindig bűnösnek éreztem magam. Ehelyett mosolygott, aminek nagyon örültem, hisz úgy tűnt megértette végre, hogy köztünk csupán barátság lehet. Mike megváltozott a nyár alatt - arca kissé keskenyebb lett, melynek hatására megnyerőbb benyomást keltet, világos szőke haját pedig új stílusban viselte; nyoma sem volt a kuszaságnak, hosszabb volt és körültekintően összerendezett. Könnyedén észrevehető volt honnan merítette az ötletet - de Edward kinézete nem egykönnyen volt imitálható.

A nap folyamán végig azon töprengtem, hogyan húzhatnám ki magam az esti, Cullen házban tartandó rejtélyes esemény alól. Ilyen gyászos hangulatban igencsak kényelmetlen lenne ünnepelni. De ami még ennél is rosszabb, ez az esemény igen nagy valószínűséggel több figyelmet és ajándékokat foglal magába.
 
A figyelem sosem jó, ezzel bármely más kétballábas egyetértene. Senki sem kíván reflektorfényben lenni, amikor épp hasra esik.

Én pedig igen határozottan kértem - nos inkább utasítottam - őket, hogy mellőzzék az idei ajándékozást. Úgy tűnt, nem pusztán Renee és Charlie hagyták mindezt figyelmen kívül.

Sosem volt sok pénzem, de ez soha nem zavart. Renee óvónői fizetésből nevelt fel. Charlie sem gazdagodott meg a munkájából - ő volt ennek a picike városnak, Forksnak a rendőrfőnöke. Az egyetlen személyes jövedelmem abból a heti három napos munkából származott, melyet a helyi sportfelszerelés üzletben végeztem. Egy ilyen kis városban örülhettem, hogy egyáltalán volt munkám. Minden egyes penny, amit kerestem a mikroszkopikus méretű főiskola alapba ment. (Főiskola volt a "B" terv. Én továbbra is az "A" tervben reménykedtem, de Edward makacs módon ragaszkodott emberi mivoltomhoz....)

Edwardnak rengeteg pénze volt - még gondolni sem kívántam rá mennyi lehet. A pénz semmit sem jelentett Edwardnak vagy a többi Cullennek. Számukra ez csak egy dolog volt ami felhalmozódik a rendelkezésükre álló hosszú idő és egy kivételes képességű húg  tőzsde tippjei eredményeképpen. Edward láthatóan képtelen volt megérteni, miért kértem meg rá, hogy ne költsön rám - hogy miért olyan kellemetlen számomra, amikor egy drága étterembe visz, miért tiltottam meg neki, hogy egy új autót vegyen nekem, amely akár képes lenne az 55 mérföld feletti sebességre is, vagy hogy miért nem engedem, hogy kifizesse  a főiskolai tandíjamat (nevetségesen lelkesedik a "B" tervért). Edward úgy gondolta, hogy csak fölöslegesen nehezítem a dolgokat.

De hogy is hagyhatnám, hogy ajándékokkal halmozzon el, amikor semmivel sem tudnám viszonozni? Ő valamilyen érthetetlen oknál fogva velem akart lenni. Bármi, amit ezen felül adni kíván, csak kizökkentene minket az egyensúlyból.

Ahogy a nap haladt tovább, sem Edward, sem Alice nem hozta fel többé a születésnapomat, így kezdtem kissé megnyugodni.

Ebédidőben a törzsasztalunknál ültünk.

Nem mindennapi békesség uralkodott annál az asztalnál. Mi hárman - Edward, Alice és én - az asztal legvégén ültünk. Most, hogy az idősebb és valahogy ijesztőbb (Emmett esetében ez egyértelmű) testvérek elballagtak, Alice és Edward már nem tűnt annyira rémisztőnek, így nem magunkban ültünk ott. A többi barátom is, Mike és  Jessica (akik most épp egy borzalmas szakítási fázisban voltak), Angela és Ben (akik kapcsolata túlélte a nyarat) Eric, Conner, Tyler és Lauren (habár utóbbi nem igazán tartozik a barát kategóriába) mind ott ültek az asztalnál, egy láthatatlan vonal túloldalán. Ez a vonal eltűnt a napsütötte időkben, amikor Edward és Alice lógott az iskolából, és a beszélgetések erőlködés nélkül folytak le, engem is bevéve a társalgásba.

Edward és Alice nem találta ezt az elutasító kirekesztést furcsának vagy bántónak, ahogy én azt tenném. Alig vettek róla tudomást. Az emberek valahogy rejtélyesen rosszul érezték magukat Cullenék társaságában, majdhogynem féltek tőlük valamiért, amelyet még maguknak sem tudtak megmagyarázni. Ritka kivétel voltam ebben a rendben. Edwardot olykor már idegesítette, hogy mennyire kényelmesen érzem magam a közelében. Úgy gondolta, hogy veszélyt jelent az egészségemre - egy olyan elmélet, amelyet állandó vehemenciával támadtam, amint szóba hozta.

A délidő gyorsan eltelt. Vége lett a tanításnak, Edward pedig elkísért a kocsimhoz, ahogy mindig is tette, de ezúttal az utas ülés ajtaját nyitotta ki előttem. Alice valószínűleg már hazament az ő kocsijával, nehogy elmenekülhessek.

Keresztbefontam karjaimat, és nem tágítottam. „Az én születésnapom, nincs jogom vezetni?”

„Úgy teszek, ahogy kérted, megjátszom, hogy nincs születésnapod.”

„Ha nincs szülinapom, akkor nem is kell elmennem ma hozzátok...”

„Ok. Rendben.” Bevágta az utasülés ajtaját, majd elsétálva előttem kinyitotta a vezető ülését. „Boldog Születésnapot!”

„Shh!” Sziszegtem neki. Beültem az ülésre, azt kívánva, bárcsak a másik lehetőséget választotta volna.

Edward a rádióval szórakozott, amíg vezettem, közben pedig rosszallóan ingatta fejét.

„A rádiód vétele egyszerűen borzalmas.”

Morcosan néztem rá. Nem szerettem, ha piszkálta a furgonomat. A furgon rendben volt - személyisége volt.

„Klassz stereót kívánsz? Utazz a sajátoddal!” Ideges voltam Alice terve miatt, borús hangulatom egyre tetőzött, így a szavak élesebben jöttek, mint amilyennek szántam. Ritkán veszítettem el a türelmem Edwarddal, így csak összeszorította a száját, hogy leküzdje a vigyort.

Amint leparkoltam Charlie háza előtt, átnyúlt és két kezébe vette arcom. Nagyon óvatosan tette, épp csak az ujjbegyei értek a halántékomhoz, arcomhoz és államhoz.  Mintha különösen törékeny lennék. Ami valójában igaz is volt – hozzá képest legalábbis.

„Ma egész nap jókedvűnek kéne lenned!” suttogta. Édes lehelete simogatta arcomat.

„És ha én nem kívánok jó kedvű lenni?” kérdeztem kihagyó lélegzettel.

Arany szemei izzottak. „Az nagy kár lenne.”

Mire áthajolt, hogy jéghideg ajkait az enyémre helyezze, a fejem már szédelgett. Pont ahogy tervezte, megfeledkeztem minden aggodalmamról, és már csak arra koncentráltam, hogyan is kell lélegezni.

Ajkai elidőztek az enyéimen, hidegen, puhán és gyengéden, amíg karjaim a nyaka köré nem fontam és nem kezdtem el túl nagy lelkesedéssel viszonozni. Éreztem, amint elhúzódik tőlem, elengedi az arcom hátranyúlva pedig lefejti karjaim a nyakáról.

Edward számos határt húzott fizikai kapcsolatunknak, hogy engem életben tartson. Noha megértettem annak szükségességét, hogy bőröm és az ő pengeéles, méregvonta fogai között megtartsuk a kellő távolságot, csókja hatására hajlamos voltam erről a csekély dologról megfeledkezni.

„Légy jó, kérlek!” suttogta lágyan. Még egyszer lágyan megcsókolt, aztán karjaim hasamra helyezve hátrahúzódott.

Pulzusom a fülemben dobolt. Egyik kezem a szívemre helyeztem. Hiper-sebességgel dobogott kézfejem alatt.

„Gondolod, hogy valaha is jobban fogom én ezt kezelni?” tűnődtem. „Hogy majd a szívem nem akar kiugrani a mellkasomból, amint hozzámérsz?”

„Igazán remélem, hogy nem.” mondta kissé önelégülten.

Körbeforgattam a szemem. „Menjünk és nézzük meg, ahogy a Capuletek és a Montaguek felvagdalják egymást, rendben?”

„Kérésed számomra parancs.”

Edward elhelyezkedett a díványon, amíg én elindítottam a filmet a kezdő képsorokat áttekerve.

Amint letelepedtem elé a dívány szélére, karjait felkapta, átölelte a derekam, engem pedig a mellkasára vont. Kemény, hideg - tökéletes - mellkasa nem volt épp oly kényelmes, mint egy díszpárna, de sokkal kívánatosabb volt. Lehúzta a dívány háttámláján lévő gyapjútakarót, majd körém tekerte, hogy ne fázzak fagyos testétől.

„Tudod, sosem voltam valami megértő Rómeóval.” jegyezte meg, ahogy a film elkezdődött.

„Mi a gond Rómeóval?” kérdeztem kissé támadóan. Rómeó volt az egyik kedvenc karakterem. Amíg meg nem ismertem Edwardot, róla ábrándoztam.
„Nos, először még Rosaline-be szerelmes - nem gondolod, hogy ez ingatag jellemre vall? Aztán pár perccel később már esküvő, és megöli Júlia unokatestvérét. Ez nem valami briliáns. Hiba, hiba után. Hogy tudná még ennél is jobban tönkretenni a saját boldogságát?”

Felsóhajtottam. „Szeretnéd, ha inkább egyedül nézném meg a filmet?”
„Nem, úgyis inkább téged nézlek.” Ujjai szabadon köröztek végig a karomon libabőrt okozva.  „Sírni fogsz?”
„Valószínűleg,” ismertem be. „ha odafigyelek.”
„ Akkor nem is zavarlak.” De hirtelen az ajkait éreztem a hajamon, és ez nagyon is zavaró volt.
Végül sikeresen odakoncentráltam a filmre, nagyrészt köszönhetően annak, hogy Edward Rómeó szövegét suttogta a fülembe - ellenállhatatlan, selymes hangja a színészét 

jellegtelenné és durvává tette. Az ő legnagyobb örömére elsírtam magam, amikor Júlia felébred és férjét holtan találja.

„Elismerem, hogy majdhogynem irigylem itt.” mondta Edward, miközben felitatta könnyeimet egy hajtincsemmel.

„Júlia nagyon csinos.”

Utálkozó hangot hallatott. „Nem a lány miatt irigylem - hanem az öngyilkosság egyszerűsége miatt.” magyarázta ugrató hangnemben. „Nektek embereknek annyira könnyű. Csak annyit kell tennetek, hogy lenyeltek egy kis ampullányi növényi kivonatot...”

„Hogy mi?” ziháltam.

„Egyszer már elgondolkodtam ezen, és Carlisle tapasztalataiból már tudtam, hogy ez nem olyan egyszerű. Még abban sem vagyok biztos, hogy hányféleképpen próbálta meg eldobni az életét a kezdetekkor... miután ráeszmélt hogy mivé vált...” Hangja, mely komollyá vált, most már ellágyult. „És nyilvánvalóan még továbbra is jó egészségnek örvend.”  

Megfordultam, hogy lássam az arcát. „Mit értesz az alatt, hogy egyszer már elgondolkodtál ezen?”

„Múlt tavasszal, amikor te... majdnem meghaltál…” tartott egy lélegzetnyi szünetet, hogy elsimítsa ugrató hangnemét. „Természetesen, végig arra koncentráltam, hogy élve rád találjak, de elmém egy része már elemezte az eshetőségeimet. Mint mondtam, számomra nem olyan egyszerű, mint egy embernek.”

Egy pillanatra eszembe villant legutóbbi phoenixi utam és megremegtem. Olyan tisztán láttam - a vakító napfényt, a párát, ami a betonról szállt fel, mialatt azért rohantam, hogy megtaláljam azt a szadista vámpírt, aki halálra akart kínozni. Jamest, amint a tükörteremben várt rám édesanyám társaságában - legalábbis úgy tudtam. Fogalmam sem volt róla, hogy ez trükk. Ahogy James sem tudott róla, hogy Edward a keresésemre indult, Edward időben ért oda, de elég közel volt. Akaratlanul kalandoztak el ujjaim a kezemen lévő, félhold alakú sebhelyen, amely mindig kissé hűvösebb volt, mint a bőröm többi része.

Megráztam a fejem - mintha el tudnám tüntetni a rossz emlékeket -, és próbáltam felfogni, mire is gondol Edward. Gyomrom kellemetlenül megcsavarodott. „Az eshetőségeidet?” ismételtem.

„Nos, egyáltalán nem szándékoztam tovább élni nélküled.” Úgy forgatta szemét mintha ez a tény gyerekesen nyilvánvaló lenne. „De nem voltam biztos benne, hogy is kéne csinálnom - Tudtam, hogy Emmett és Jasper sosem segítene... így arra gondoltam, Olaszországba kéne mennem, és fel kéne provokálni a Volturit.”

Nem akartam elhinni, hogy komolyan gondolja, de arany szemei tűnődve néztek egy olyan távoli hely felé, amely megfontolása szerint, véget vetne az életének. Hirtelen feldühödtem.

„Mi az a Volturi?” követeltem a választ.

„A Volturi egy család.” magyarázta, szemei továbbra is zárkózottak. „Fajtánk nagyon öreg és nagyon hatalmas családja. Gondolom, majdnem olyanok, mintha világunk királyi családja lennének. Carlisle rövid ideig velük élt, még mielőtt letelepedett volna Amerikában - emlékszel a történetre?”

„Hát persze, hogy emlékszem!”

Sosem felejtem el az első alkalmat, amikor az otthonában jártam, abban a hatalmas, fehér palotában, amely az erdő mélyén, a folyó mellett bújt meg, vagy a szobát ahol Carlisle - Edward apja oly sokféle módon - azokat a festményeket tartotta, amelyek személyes történetét illusztrálták. A legélénkebb, legvadabb színekben pompázó olajfestmény volt ott a legnagyobb, amely Carlisle olaszországi idejéből való volt. Természetesen, emlékeztem arra a férfi négyesre, akiknek tökéletes vágású szeráf arca volt, és a legmagasabb balkonról szemlélődtek a színes forgatagon át. Habár a kép több évszázados volt, Carlisle - a szőke angyal - változatlannak látszott. És emlékeztem a másik háromra is, Carlisle korai ismerőseire. Edward sosem Volturiként emlegette ezt a gyönyörű, két fekete és egy hófehér hajú férfiból álló triót, hanem Arónak, Caiusnak, és Marcusnak, a művészetek éjjeli patrónusainak...

„Akárhogy is, a Volturit nem ajánlatos felbosszantani.” folytatta Edward félbeszakítva a felismerést. „Kivéve, ha meg akarsz halni - vagy bármi is az, ami történik velünk.” Hangja higgadt volt, majdhogynem unottan ecsetelte a kilátásokat.

Dühöm rémületté vált. Márvány arcát kezeim közé vettem, és nagyon szorosan tartottam.

„Soha, de soha többé nem szabad ilyenekre gondolnod.” mondtam. „Teljesen mindegy, hogy mi történik velem, megtiltom, hogy árts önmagadnak.”

„Soha többé nem teszlek ki veszélynek, így téma lezárva.”

„Veszélynek kitenni! Azt hittem, már megbeszéltük, hogy az egésznek az oka csak az én rossz szerencsém volt.” kezdtem bedühödni. „Hogy merészelsz ilyenekre gondolni?” A gondolat, hogy Edward megszűnik létezni, még akkor is, ha halott lennék, elviselhetetlenül fájdalmas volt.

„Mit tennél, ha a helyzet fordítva állna elő?” kérdezte.

„Az nem ugyanaz.”

Nem úgy tűnt, mint aki megérti a különbséget. Kuncogott.

„Mi lenne, ha történne veled valami?” Elsápadtam a gondolatra. „Szeretnéd, ha bántanám magam?”

Fájdalom nyoma suhant át tökéletes arcán.

„Azt hiszem, értem az álláspontod... egy kicsit.” ismerte be. „De mit csinálhatnék nélküled?”

„Bármit, amit az előtt tettél, mielőtt én jöttem, és megnehezítettem a életed.”

Felsóhajtott . „Annyira leegyszerűsíted.”

„Annak kéne lennie. Nem vagyok olyan érdekes.”

Már épp vitába akart szállni, de végül felhagyott vele. „Téma lezárva.” emlékeztetett. Hirtelen közömbösebb testhelyzetbe vágta magát, maga mellé húzva engem, és már nem is értünk egymáshoz.

„Charlie?” tippeltem.

Edward elmosolyodott. Egy pillanattal később, már hallottam is a járőrautót a felhajtón. Kinyúltam és formálisan megfogtam a kezét. Apám ennyivel még képes megbékélni.

Charlie egy pizzás dobozzal jött be.

„Hello, srácok.” vigyorgott felém. „Gondoltam, kihagynátok a szülinapi főzést és mosogatást. Éhesek vagytok?”

„Persze. Kösz apa!”

Apa nem kommentálta Edward nyilvánvaló étvágytalanság. Már hozzászokott, hogy kihagyja az étkezéseket.

„Nem bánod, ha elkérem Bellát az estére?” kérdezte Edward, amikor Charlie és én végeztünk.

Reménykedve pillantottam Charlie-ra. Lehet, hogy sajátos elképzelései vannak a születésnapokról, mint például otthon maradás, családi események - ez volt az első közös születésnapom vele, az első mióta édesanyám, Renee újraházasodott, és Floridába költözött, így fogalmam sem volt róla, mit szeretne.

„Rendben van - ma este a Mariners játszik a Sox ellen.” magyarázta Charlie, és reményeim köddé váltak. „Szóval, én nem leszek valami jó társaság... Itt van.” Felemelte a fényképezőgépet, amit Renee ajánlatára vett nekem (mivel kellenek majd képek is a fényképalbuma), és átdobta nekem.

Jobban is tudhatta volna, hogy én sosem rendelkeztem jó koordinációs képességekkel. A fényképezőgép lecsúszott az ujjhegyeimről, és szépen bukfencezett a padló felé. Edward még az előtt elkapta, mielőtt széttörhetett volna a linóleumon.

„Szép védés!” jegyezte meg Charlie, „Ha jó móka lesz ma Cullenéknél, akkor le kéne fényképezned! Tudod, milyen az anyád, már azelőtt látni szeretné a képeket, mielőtt még elkattintanád őket.”

„Jó ötlet, Charlie.” mondta Edward átadva nekem a gépet.

Ráemeltem Edwardra a gépet, és ellőttem az első képet. „Működik!”

„Az jó! Hé, adjátok át üdvözletem Alice-nek. Már nem járt itt egy ideje.” biggyedt le Charlie ajkának sarka.
 
„Még csak három napja, apa!” emlékeztettem rá. Charlie rajongott Alice-ért. Múlt tavasszal kerültek kapcsolatba egymással, amíg Alice átsegített engem kínos lábadozásomon; Charlie örökre hálás lesz neki azért, hogy megkímélte őt attól a horrortól, amit a majdnem-felnőtt lánya mosdásának segítését jelentette. „De átadom neki.”

„Oké. Érezzétek jól magatokat srácok.” Egyértelmű elbocsátás volt. Charlie már útban is volt a nappali és a tévé felé.

Edward győzedelmesen elmosolyodott, majd megfogta a kezem, és kivonszolt a konyhából.

Amikor a furgonhoz értünk, ismét csak az utas ülés ajtaját tárta ki, de ezúttal nem tiltakoztam. Sötétben még mindig nehezen találtam rá arra a rejtett ösvényre, amely a házukhoz vezetett.

Edward észak felé vette az irányt, Forkson át, láthatóan idegeskedve az öreg furgonom sebességhatárán. A motor még hangosabban bőgött, amikor ötven fölé nyomta a gázt.

„Nyugalom.” figyelmeztettem.
„Tudod, mi tetszene neked? Egy helyes kis Audi kupé. Nagyon halk, sok benne a lóerő...”

„Nincs semmi baj a furgonommal. De ha már drága, szükségtelen dolgokról beszélünk, a saját érdekedben remélem, hogy semmit sem költöttél szülinapi ajándékokra.”

„Egy fabatkát sem.” mondta erényesen.

„Helyes!”

„Megtennél egy szívességet?”

„Az attól függ, hogy miről van szó.”

Felsóhajtott, arca komoly volt. „Bella, az utolsó igazi születésnapja közülünk Emmettnek volt még 1935-ben. Enyhülj meg egy kicsit, és ne légy olyan körülményes ma este. Mind olyan izgatottak.”

Mindig kissé megriasztott, amikor ehhez hasonló dolgokkal állt elő. „Rendben, viselkedem.”

„Lehet, figyelmeztetnem kellene téged...”

„Kérlek, tedd meg.”

„Amikor azt mondom, hogy mind izgatottak... tényleg úgy értem, hogy mindannyian.”

„Mindannyian?” akadt el a lélegzetem. „Azt hittem, hogy Emmett és Rosalie Afrikában van.” A Forksban élők persze, úgy tudták, hogy az idősebb Cullenok a ballagás után a Dartmouthi Főiskolára mentek,de én jobban tudtam.

„Emmett feltétlen itt akart lenni.”

„De... Rosalie?”

„Tudom, Bella. Ne aggódj, viselkedni fog.”

Nem szóltam semmit. Mintha csak olyan könnyű lenne, nem aggódni. Alice-szel ellentétben Edward másik fogadott nővére, az aranyszőke és tökéletes Rosalie nem igazán kedvelt engem. Az igazság az, hogy ez az érzés kicsit több volt szimpla unszimpátiánál. Ami Rosaliet illeti, én egy illetéktelen behatoló voltam családja titkos életében.

Szörnyű bűntudatom volt a kialakult helyzet miatt, sejtve, hogy Rosalie és Emmett elhúzódó távolléte az én hibám volt, de még, ha élveztem is Rosalie hiányát, Edward nagy, játékos, mackós fivérét, Emmettet azonban hiányoltam. Sok tekintetben ő volt az a báty, akit mindig is szerettem volna... csak sokkal-sokkal rémisztőbb.

Edward a témaváltás mellett döntött. „Szóval, ha már nem engeded, hogy megvegyem neked az Audit, lenne valami, aminek örülnél a születésnapodra?”

A szavak suttogásként érkeztek. „Tudod, mire vágyom!”

Mély ránc futott végig márvány homlokán. Egyértelműen azt kívánta, bárcsak maradt volna a Rosalie témánál.

Úgy tűnt, már sokszor átestünk ezen a vitán a nap folyamán.

„Ne ma, Bella. Kérlek!”

„Talán, Alice megadja, amit kérek.”

Edward mélyen, fenyegetően morgott. „Nem ez lesz az utolsó születésnapod, Bella!” esküdte.

„Ez nem fair!”

Úgy rémlett, mintha a fogai összecsattannának.

Már a ház felé hajtottunk. Fényesség tört ki az alsó két szint minden ablakán. Japán lámpások hosszú sora csüngött alá a tornác ereszéről lágy fényességgel árasztva el a házat körülvevő cédrusokat. Hatalmas edények tele virágokkal - rózsaszín rózsák - vezettek fel a bejárati ajtóhoz.

Felnyögtem.

Edward vett pár mély lélegzetet, hogy megnyugtassa magát. „Ez egy buli.” emlékeztetett.”Próbálj meg jó csapatjátékos lenni.”

„Persze.” dünnyögtem.

Körbesétált, hogy kinyissa az ajtót, és felajánlotta segítő kezét.
 
„Lenne egy kérdésem?”

Óvatosan várakozott.

„Ha előhívatom a filmtekercset,” kérdeztem a fényképezőgéppel játszadozva a kezemben, „látható leszel majd a képen?”

Edward felnevetett. Kisegített a kocsiból, elvezetett a lépcső felé, és még akkor is nevetett, amikor kinyitotta nekem az ajtót.

Mindannyian a hatalmas, fehér nappaliban várakoztak; amikor beléptem az ajtón egy hatalmas "Boldog Születésnapot, Bella" kiáltással fogadtak, míg én elpirultam és a padlóra szegeztem a tekintetem. Alice minden egyes sima felületet rózsaszín gyertyákkal és tucatnyi kristály vázás rózsával fedett be. Edward zongorája mellett egy fehér terítővel fedett nagy asztal volt felállítva, melyen rózsaszín torta állt, még több rózsa, egy rakás üveg tányér és egy kisebb halom ezüstpapírba csomagolt ajándék.

Százszor rosszabb volt, mint képzeltem.

Edward érzékelve feszengésemet, bátorítólag átölelte derekam, és megcsókolta a fejbúbom.

Edward szülei, Carlisle és Esme - képtelenül fiatalok és szeretetreméltóak, mint mindig - álltak legközelebb az ajtóhoz. Esme óvatosan megölelt, és míg lágy, karamellszínű haja megsimította arcomat, puszit adott homlokomra,  majd Carlisle megölelte a vállaimat.
 
„Sajnálom, Bella.” suttogta. „Képtelenek voltunk Alice-t féken tartani.”

Rosalie és Emmett mögöttük állt. Rosalie nem mosolygott, de legalább nem is fixírozott. Emmett arca hatalmas vigyorban tündökölt. Már hónapok óta nem láttam őket, majd elfelejtettem mennyire gyönyörű Rosalie - szinte fájt, ahogy ránéztem. És Emmett mindig ilyen... hatalmas volt?

„Semmit sem változtál!” közölte Emmett megjátszott csalódással. „Megfigyelhető változásra számítottam, de tessék, itt vagy, kipirulva, mint mindig.”

„Igazán kösz, Emmett.” mondtam még jobban elpirulva.

Felnevetett. „Ki kell ugranom egy percre.” feltűnően odakacsintott Alice-re. „Semmi vicceset ne csinálj, amíg vissza nem térek.”

„Megpróbálom.”

Alice elengedte Jasper kezét és előre ugrott, fogsora csak úgy csillogott a fényességben. Jasper is mosolygott, de tartotta a távolságot. Magasan és szőkén dőlt neki a lépcső oszlopának. Azt gondoltam, hogy az idő alatt, amit Phoenixben töltöttünk összezárva, sikeresen legyőzte velem szembeni idegenkedését. De amint felszabadult az engem védelmező feladat alól, pontosan úgy viselkedett velem, mint azelőtt - került engem, amennyire csak lehetséges. Tudtam, hogy nem személyes - pusztán elővigyázatosság -, ezért próbáltam nem túl érzékenyen felfogni a dolgot. Jaspernek több nehézséggel járt a Cullenék diétájához való alkalmazkodás, mint a többieknek, az emberi vérnek ellenállni nagyobb kihívást jelentett számára - hisz még nem olyan régóta gyakorolta.

„Ideje kinyitni az ajándékokat!” közölte Alice. Hideg kezeit könyökömre helyezve húzott a tortával és ragyogó csomagokkal megrakott asztal felé.

Felöltöttem legjobb mártír ábrázatomat. „Alice emlékszel, hogy azt mondtam, nem kérek semmit...”

„De én nem figyeltem.” vágott közbe önelégülten. „Nyisd ki!” Kivette a gépet a kezemből, és egy ezüst színű, nagy, szögletes dobozt tett a helyére.

A doboz annyira könnyű volt, hogy szinte üresnek tűnt. A tetején lévő kártya azt hirdette, hogy Emmettől, Rosalie-tól és Jaspertől kaptam. Öntudatlanul szakítottam fel a papírt, és bámultam az előbukkanó dobozra.

Valamilyen elektronikus dolog volt, rengeteg számmal a nevében. Kinyitottam a dobozt megvilágosodást remélve. A doboz azonban üres volt.

„Um… kösz!”

Rosalie megvillantott egy mosolyt, Jasper nevetett. „Ez egy stereo a furgonodba.”  magyarázta. „Emmett épp most szereli be, így nem tudod visszaadni.”

Alice mindig egy lépéssel előttem járt. „Köszönöm, Jasper, Rosalie.” mondtam nekik, vigyorogva amint eszembe jutott Edward délutáni panaszáradata a rádiómról - valószínűleg megrendezetten. „Kösz Emmett!” kiáltottam hangosabban.

Morajló nevetése behallatszott a furgonomból, és képtelen voltam nem nevetni.

„Most nyisd ki az enyém és Edwardét.” mondta Alice, annyira izgatott volt, hogy hangja magasan trillázott. Egy kicsi, lapos doboz volt a kezében.

Odafordultam Edwardhoz, hogy egy baziliszkusz mosolyával jutalmazzam meg. „Megígérted!”

Mielőtt válaszolhatott volna, Emmett ugrott be az ajtón. „Pont időben!” kiáltotta. Jasper mögé állt, aki maga is közelebb jött, mint általában, hogy jobban lásson.

„Egy petákot sem költöttem.” biztosított Edward. Kisimított egy hajtincset az arcomból,
melytől az bizseregni kezdett.

Vettem egy mély levegőt, és odafordultam Alice-hez. „Add ide!” sóhajtottam.

Emmett élvezettel kuncogott.

Elvettem a kis csomagot, Edwardra fordítva a tekintetem, amíg ujjamat a papír széle alá csúsztattam, és a szalag alá rántottam.
 
„A fenébe!” motyogtam, amikor a papír megvágta az ujjam; kirántottam, hogy megvizsgáljam a sérülést. Egy vércsepp szivárgott az aprócska sebből.

Aztán minden olyan gyorsan történt.

„Ne!” ordította Edward.

Elém vágta magát, átdobva engem az asztalon. Velem együtt esett le, szétszórva a tortát, az ajándékokat, a virágokat és a tányérokat. Törött kristály borította kupiban landoltam.

Jasper nekirontott Edwardnak, melynek hangja olyan volt, mint az összeütköző kőtömböké egy csúszdán.  

Más hang is volt ott, egy grizli morgás, amely úgy tűnt, hogy Jasper mellkasából jön. Jasper megpróbálta félrelökni Edwardot, fogai csupán pár hüvelykkel csattantak az arca előtt.

A következő pillanatban Emmett megragadta hátulról Jaspert egy masszív vasszorításba zárva őt, de Jasper tovább küzdött, csakis rajtam tartva vad, üres tekintetét.

A sokkon túl a fájdalom is belém hasított. Lebukfenceztem az éles, törött üvegcserepekkel borított padlóra a zongoránál, kezeim kitártam, hogy felfogjam az esést. És ekkor nyilallt belém az égető, szúró fájdalom, amely a csuklómtól egész a könyökömig hatolt.

Kábán és zavartan néztem először vörös véremre, amint pulzál ki karomból, majd rögtön utána a hat, hirtelen mohón csillogó vámpír szemébe.